Kirándulás szülőfalumba

Élménybeszámoló

Október 15-én negyvenöt lábatlani pedagógus gyülekezett az Arany János Általános és Alapfokú Művészeti Iskola előtt. Régi kollégáim. Az ő kérésükre szerveztem kirándulást Csolnokra, mert – mint mondták – annyi szépet hallottak kis falunkról.

Még kissé borús volt az ég induláskor, ám amikor begurultunk az „Omega-kanyarba” (mint a farmotoros busz az Öreg bánya titka című filmben), már kisütött a nap és bearanyozta az elénk táruló települést.

A Polgármester Hivatal előtt már mosolyogva várt bennünket Kolonics Melinda polgármester asszony, aki röviden elmesélte a falu történetét, beszélt a jelenkor eredményeiről is. Ezután sétára indultunk a gyönyörű kis parkba. Itt megcsodáltuk a különleges betelepítési emlékművet, rajta Stephan Jäger festményének részletével. Németes kollégáim érdeklődve olvasták az információkat, a többieknek vezetőnk fordította. Az ’56-os kopjafa előtt szóba került – így az ünnep előtt külön kiemelve – a munkatábor, az ott raboskodó emberek élete, kapcsolatuk a csolnoki bányász munkatársakkal. Moldova György író több művében is ír az itteni fogságban töltött napjairól.

Továbbindulva „átkeltünk” a kis patak hídján, hogy benézzünk az iskolába. Az udvaron nagy zsivaj közepette éppen papírt gyűjtöttek a gyerekek, akik udvariasan köszöntek (milyen nagy szó ez manapság!) Bekukkantottunk a tornaterembe, majd az „irigységtől elsárgulva” az uszodába. – Ó, ha nekünk is lenne ilyen! – hallottam innen-onnan. Igaz, hogy mi város vagyunk, de uszodánk nincs. Régi vágya ez az ott élő embereknek.

Ezután a Tájház felé vettük utunkat, elhaladva első munkahelyem, a Művelődi Ház mellett. A Tájházban Hársné Ági már izgatottan várt bennünket.  – Ezer éve nem láttalak! – kiáltott fel svábul, amikor átöleltük egymást. Szinte automatikusan váltottam át én is a nyelvre. A következő ölelést Szax Lacitól, unokatestvérem unokájától kaptam, akivel most találkoztam először életemben. Arcán a családi vonásokat kutatva meg is találtam azokat.

Ági és Laci a német nemzetiségről, a hagyományok ápolásáról, a tájház történetéről és az ott összegyűjtött anyagról mesélt nekünk. A kiállítás megtekintése után vendéglátóink pogácsával és egy pohár finom borral kínáltak bennünket. Gyermekkorom régi ízei köszöntek vissza a számban a pogácsát majszolva…

A frissítők elfogyasztása és egy kis kötetlen beszélgetés végeztével utunk a Rákóczi-telepre vezetett. A Szent Borbála templom már tárt kapuval várt minket, ajtajában Szax Laci állt mosolyogva.  Utoljára akkor jártam itt, amikor legkisebb keresztlányomat tartottam a keresztvíz alá.  No, annak már több mint 40 éve.

Kollégáim ámulattal nézték az oltárképet, miközben Laci bemutatta nekünk a templomot, beszélve arról a különleges építészeti technikáról, amellyel a templom épült 1932-ben. Kicsit azért fájt a szívem, mert bizony kívülről pusztul ez az érték, a csolnoki bányászat történetének egyik fontos eleme.

A templom lépcsőjén és a kis közön „legurulva” a Bányamúzeumban Fleischmann Dezső komám várt bennünket. Sajnos a felújítás miatt csak a kültéri kiállítást nézhettük meg, de így is sok érdekességet tudhattunk meg a település életét meghatározó bányászat múltjáról.

Végezetül megmutattam kollégáimnak régi iskolámat, gyermekkorom színhelyét. Elszomorodott a szívem a látványtól, ugyanakkor örült is, hogy a mostani gyerekek már a mai kor igényeinek megfelelő intézményben tanulhatnak. Egyenlő az esély, nincs már „falusi és telepi gyerek”.

Utunk végeztével lassan hajtottunk végig a Széchenyi utcában és egy pillanatra megálltunk a 11-es számú ház előtt.  A szülői ház előtt. Ahol már nem nyílnak anyukám virágai és nem zümmögnek apukám méhei…

Itt szeretném újra megköszönni vendéglátóinknak ezt a szép napot. Ígérem, visszajövünk. De akkor már tanítványainkkal.

Auf Wiedersehen Tscholnok!

Boda Csabáné (Priegl Marika)