Hám Kálmán

Készítette az Emberi Erőforrások Minisztériumának Bányászősök tematikájú pályázatára Székely Ábel.

Finom májusi reggel volt. Frissen és fitten keltem ki az ágyból, és közben azon tűnődtem, megtiszteltetés, hogy bányamentő lehetek.

Könnyed reggelivel kezdtem a napot, és mivel aznap nem voltam műszakba beosztva, kimentem a kertbe és ott munkálkodtam. Dél körül egy jóleső ebédet fogyasztottam el a családom társaságában. Ezt követően épp a kanapén ülve olvasgattam kedvenc újságomat,amikor pontban 14:20-kor megcsörrent a telefon: riasztást kaptunk.
A IX-es akna főmérnöke szinte üvöltötte a telefonba, hogy súlyos vízbetörés történt. Azonnal indultam a mentőállomásra. Lélekben már útközben is a bányában voltam, ugyanakkor mégis képes voltam higgadt maradni. A dorogi őrsre megérkezve Farkas és Világi, a két bányamentő társam köszöntött.

 

-Szervusz, Pajtás! Te már itt vagy? Hála az Égnek…- üdvözölt Farkas.
-Szevasztok! Indulhatunk? - siettettem a dolgot.

Közben megjött Winkfein is a mentőkészülékekkel. Pár perc alatt bepakoltuk a felszereléseket, és a járgány már suhant is a Csolnoki úton felfelé. A sebes tempó ellenére mindenki némán ült a helyén és a mentésre koncentrált. Mikor megérkeztünk, rögtön érezni lehetett a levegőben az ijedtséget és a dolgozók kétségbeesését. Egy rémült csolnoki aknász sietett felénk, és döbbent arccal próbálta elhadarni a tényeket.

- Segítsetek, már többen meghaltak!- kiáltott.
- Mi történt, mi történt pajtás?- faggatta Farkas.
- Omlás. Vízbetörés. Oh mein Gott!

Egy mérnök a segítségünkre sietett, és pontosabban beszámolt a dolgok állásáról. Elmondta, hogy leomlott egy fal, amely agyon nyomott két embert és, hogy utána víz is jutott a mélyebb ereszkébe. Végighallgattuk, nekigyürkőztünk és elindultunk a mélybe.

Elöl Farkas, utána Világi és Winkfein, végül én zártam a sort. Az omlás helyét hamar megtaláltuk és vele a két holttestet is, hiszen a szerencsétlenek lábai kilátszottak a rájuk tornyosuló földkupac alól. Ahogy tovább haladtunk, még egy holttestre bukkantunk. Ő vele valószínűleg a víz sodrása végzett. Az ereszke alja felé közeledve kiáltozást hallottunk. Két bent reked bányásztól jött a hang, akik az ereszke falának támaszkodtak és szemmel láthatóan igen rossz, de szerencsére nem végzetes állapotban voltak. Mindkettőjüket hordágyra fektettük, és megindultunk kifele.

Ekkor még három társunk sietett a segítségünkre: Rossz, Girgász és Hutyek, akik a műszakváltás után érkeztek. A holttesteket ők szabadították ki a földkupac fogságából, és cipelték fel a felszínre. Amikor mindnyájan fölértünk, az első néhány percben ünneplés fogadott, majd rövidesen az elhunytak miatt gyász kerekedett a túlélők öröme fölé.
A helyszínre kiérkező orvos megvizsgálta a sebesülteket, és megállapította, hogy mivel jelentős mennyiségű széngázt lélegeztek be, azonnal kórházba kell szállítani őket.

El voltunk keseredve a halottak láttán. Én egyre csak azt éreztem, hogy lehetett volna sokkal sikeresebb is a mentés.

 

-Köszönjük szépen, és gratulálok a mentéshez- köszönte meg a főmérnök amit tettünk.

-Hisz tudja, ránk mindig számíthatnak- válaszolt Farkas elgyötörten, keserű hangon.

-Viszlát!- így köszöntünk el a Csolnokiaktól.

 

Hazaérve megpróbáltam vacsorázni, de alig ment le pár falat a torkomon, ezért inkább lefeküdtem aludni. Hosszú órákig nem jött még álom a szememre…

A csolnoki mentést követő időszakban nem volt sok dolgunk. Egyhangúan teltek a napok egészen karácsonyig, amikor híre ment, hogy egy nagy vízbetörés és nagy mennyiségű széngáz miatt 17-en bennrekedtek egy Miskolctól nem messze lévő bányában.  

A bánya Szuhakállón van, és itt az I-es aknán történt a baleset, amelyet már hétfő hajnal óta próbálnak megoldani. A balesetben két nő is bennrekedt.
Szombat kettő óra körül kopogtattak az ajtómon, hogy indulunk Szuhakállóra.

 

- Szervusz, Kálmán, mennünk kell Szuhakállóra!- köszöntött Farkas.

- Szevasz, indulhatunk- üdvözöltem én is.

 

Nem kérdezősködtem, pedig nem tudtam hol van az a Szuhakálló. Csak szedtem a felszerelésem és elköszöntem feleségemtől és kisfiamtól. Fura érzés töltött el, lehet, hogy utoljára látom a szeretteimet. Eszembe jutottak visszatérő rémálmaim, a sötétségről, elveszettségről.
Kisbusszal mentünk mintegy húszan, mindenki ott volt, akire szükség lehetett. A kétórás úton keveset beszéltem, inkább csak a fontosabb tudnivalókat hallgattam meg, majd magamban felkészültem a komoly mentésre. Farkas próbált velem szóba állni, és egy keveset beszéltünk is, de nem voltam beszélgetős hangulatban…

- Te, Kálmán, mi van veled, olyan magadba fordult vagy?- érdeklődött Farkas.

- Semmi, csak hát mégis ismeretlen helyen kell mentenünk, nem is jártam még ott. Hol is van ez a hely?- mondtam el őszintén a gondolataimat a parancsnoknak.

- Miskolctól 20-25 km-re van. Egyébként én is aggódom kicsit az ismeretlen vájatok miatt. Csak adnak kísérőt mellénk?!- mondta kicsit bizalmatlanul.

 

A további úton azon merengtem, mi lesz, ha nem kapunk kísérőt, és valami baj történik, de próbáltam megtartani magbiztosságom és higgadtságom. A hosszú út nehéznek bizonyult a téli időben, de mi csak mentünk, meg sem álltunk a baleset helyszínéig.

Nagy felfordulás volt, mikor megérkeztünk, az ÁVH mindenbe beleszólt, a fejesek eredményt akartak, a dolgozó bányászok egy hete nem aludtak, kész voltak, mint a mateklecke. Mi voltunk az egyetlen higgadt társaság az egész terepen. A fejveszett csirkeként mozgó mérnökök és menteni próbáló munkások, és természetesen az ÁVH is megrohamozott. Az Államvédelmi Hatóság megbízottja beszélt először.

 

- Szabadság, elvtársak, csak hogy megjöttek már!- köszöntött egy pocakos, kissé ideges ÁVH tiszt, akit Feketének hívtak, és érezhető volt beszédén, hogy nagyon fontosnak képzeli magát.

- Szabadság, elvtárs- köszönt kicsit elcsukló hangon Farkas. Nem igazán szerette az ilyen tudálékos „elvtársakat”, akik mindenbe belekötnek.

- Szerencse fel! Wágner vagyok, a főmérnök- köszönt egy, a fáradtságtól elcsigázott, rendesnek tűnő ember.

- Szerencse fel!- köszöntünk mindannyian egységesen, mert a szerencse fel köszönéssel jobban meg tudtunk barátkozni, mint a „szabadság elvtársak” üdvözléssel.

 

A mérnök tüzetesen felsorolta a tényeket, ami Fekete elvtársnak nem annyira tetszett. Megtudtuk, hogy biztosan élnek, és egy földbe fúrt lyukon már élelemhez és italhoz jutottak. Sajnos az is bizonyossá vált, hogy nem kapunk kísérőt, így csak egy rongyos bányatérképpel kell majd nekiindulni a mentési útnak. Első körben tizenhárom embert választott ki a parancsnok, hogy ők mennek le a bányába, persze én is köztük voltam. A többiek maradtak biztosítani, ha kell még segítség.

Előkészítettük a légzőkészüléket, és a térképünkkel megindultunk a sötét folyosón. Megállapítottuk, hogy a szivattyúk kiszívtak annyi vizet, hogy bejussunk a bajba került bányászokhoz. Körülbelül 1 km-es út után elértük a bennrekedt embereket, és beszélni is tudtunk velük.

- Szerencse fel, pajtások, megjöttünk!- kiáltottuk nekik.

- Szerencse fel, végre itt vagytok értünk, köszönjük- ugrottak szinte a nyakunkba a lent rekedt bányászok.

 

Ők még nem tudták, hogy még nem mehetnek ki, mert túlzott széngáz árasztja el a kijáratot. De azzal legalább előrébb voltunk, hogy elindították a ventilátorokat a szellőztetéshez.
Mikor nagy nehezen kiértünk, az ÁVH-ás elvtársak azonnal belénk kötöttek, hogy miért nem hoztuk ki a bányászokat.

- Túlzott mértékű a széngáz a folyosón, ha elindulunk, ők megfulladnak- magyarázta határozottan Farkas.

- Nem érdekel, ebből jelentés lesz!- fenyegetőzött a köpcös.

- Mindent megteszünk, de még nem lehet kihozni őket- jelentettem ki.

 

Erre Fekete elvtárs ellökött, és a készülékem behorpadt. Na, erre mindenki mellém állt, de a mérnök rövidre zárta a vitát. Igaza volt, nem szabad ilyen kicsinyes dolgokon összekapni.

-Akkor viszont igyekezzenek, mert nekem erre nincs időm- jelentette ki Fekete.

A munkálatok folytatódtak tovább, folyamatosan mérték a levegő minőségét. Egy-két óra múlva végre indulhattunk vissza a bányászokhoz, akikbe első utunkkal remény költözött a kijutásra. Mikor megtudták, hogy elindultunk értük, örömünkben énekelni kezdtek, vidáman beszélgettek és iszogatták a nekik lejuttatott konyakot.

-Indulás, pajtások, vár a mentés- indított el minket Farkas.

A csapat szó nélkül megindult a sötét mélységbe. Félúton járhattunk, amikor a készülékem elromlott, de én csak mentem volna tovább. Farkas viszont felküldött, és az ő szava szent és sérthetetlen volt. Ekkor jött a baj, visszafele menet kialudt a lámpám. Semmit sem láttam, vakon tapogatózva mentem tovább.

-Ááááá!- kiáltottam, mikor megcsúsztam és elestem.

Bevertem a fejem egy csillébe, és félig meddig el is ájultam. Közben a ventilátorokkal valami baj történhetett, mert újra széngáz ült le a járat azon részébe, ahol éppen megszédülve próbáltam felkelni. Ahogy belélegeztem a széngázt, éreztem, hogy kezd elhagyni az élet.

Egyszer csak kihunyt az utolsó mécses is bennem, fényt láttam, majd már nem voltam se a bányában, se a földön. Már csak azt éreztem, hogy a lelkem megremeg a családom és barátaim gyászától. Furcsa, de ez nem elszomorított, hanem épp ellenkezőleg, valahogy boldoggá tett, még úgy is, hogy nem tudtam, hová kerülök. Elvégre a földi élet remek volt, most pedig jöhet egy földöntúli....

 

 Felhasznált források:

·      Szabó-Berghauer Zoltán 2019. Az Éjszakában mi hordozzuk a Fényt. Libri, Budapest

·      Schmidt Sándor: Az esztergomi szénmedence bányászatának ismertetése. (Salgótarjáni KőszénbányaRt.,)

·      www.banyaszkor.hu

Bányászhagyományaink tízéves szemmel

Készítette az Emberi Erőforrások Minisztériumának Bányászősök tematikájú pályázatára a Bányászmanók csapata:

• Borók-Köteles Máté
• Kiss Bendegúz
• Muhari Dávid Ciprián
• Rátvai Anna Borbála
• Toma Bence

Csoportunk minden tagja büszkélkedhet bányászhősökkel. Éppen ezért, mikor szüleink és osztályfőnökünk által tudomást szereztünk e pályázati lehetőségről, azonnal elhatároztuk, hogy részt veszünk benne. Negyedik osztályos diákok szemével kutakodva. Így legalább egy kis összegzést készíthetünk arról, hogy mi, tízéves gyerekek mit tudunk már a bányászmúltról és milyen sok kutakodás vár még ránk.

Kicsi gyermekkorunktól tapasztaltuk, hogy a falunkban többször történik olyan esemény, ahol a bányászokat, a szén megtalálását, a bányaszerencsétlenségeket, a nehéz munkát, a hősöket és a különböző aknákat emlegetik. A Bányászhimnuszt felnőtteket követve vigyázzállásban, némán hallgattuk. Fogalmunk sem volt arról, miért zajlik ez a sok megemlékezés, rendezvény, miért látogatunk el évente többször is a Bányászmúzeumba. AZ emlékmű a temetőben a koszorúzással sajnos még nem sokat mondott nekünk. A „Jó szerencsét” köszönést is hallottuk már. Ám, iskolások lettünk, ismereteink bővültek, otthon is egyre többet kérdeztünk, a népismereti órákon idősebb nénikkel, bácsikkal beszélgettünk és a korábbi évek tapasztalásai kezdtek tisztulni. Iskolánk pedagógusai szüleinkkel és nagyszüleinkkel együtt a múlt megőrzésére, a hagyományok, szokások ápolására biztatnak minket. Ők is jó példával szolgálnak, hiszen településünkön nagy tiszteletnek örvend a múlt. A bányászat pedig Csolnokon szorosan összefügg a község múltjával.

Mikor kezdtünk érteni mindabból bármit is, amiben addig csak részt vettünk?

Harmadik osztályban egyik népismeret órán azt a házi feladatot kaptuk, hogy kérdezzük meg a nagyszüleinktől, milyen volt az élet régen, tehát a bányászélettel szorosan összefonódva kellett kutakodnunk. Hiszen a község lakosságának férfi tagjai túlnyomórészt a bányákban dolgoztak. Nagy örömet okozott ez a házi feladat nemcsak nekünk, a nagyszülőknek is. Egymás szavába vágva meséltek a régi időkről. Elképedtünk! Ennyire korán kelni, nyolc vagy több órát a föld alatt dolgozni délután és éjjel is! A nehéz munka mellett a földeken is helytálltak, hiszen minden család maga kellet, hogy megtermelje a konyhára valót és a jószág eleségét. Beszéltek a szerszámokról, a kasról, a viccelődésekről, barátokról és balesetekről is. Sok érdekes ismeretet kaptunk.

A bányászmúzeumban, bár már sokszor jártunk, mégiscsak a papák elbeszélései után lepődtünk meg igazán a szerszámokat látva. Még magában megemelni sem nagyon sikerült azt az óriási lapátot, amivel a szenet rakták.

Na, és a ruházat! Meg a fürdés! Nem volt fürdőszoba, sem mosógép!

Áron nagymamája mondta, hogy a papa, mikor a bányából hazajött, három lavornyi vízben tisztálkodott meg és még a harmadik vize is szürkés volt. A vizet a kútról hordták és a „sparherd”-en melegítették. Sok-sok kérdésünk volt, mert annyira, de annyira érdekesnek tűnt az a világ, melyben ők éltek. Nagyszüleink szerencsére továbbra is sokat mesélnek, hiszen, mikor ők voltak hasonló korú gyermekek, mint mi, ebben az elmesélt valóságban éltek. Sok mindenre emlékeznek és mindig kérdezhetjük őket, reméljük még sokáig megtehetjük.

Nagy öröm ért bennünket akkor, mikor polgármester nénink osztályfőnök tanárnéninknek felajánlotta, hogy elmehetünk vele egy 91 éves régi bányász bácsi születésnapi köszöntésére és kérdéseket tehetünk fel neki és a feleségének. Tanárnőnk segítségével kérdéseket gyűjtöttünk, gondolkodtunk azon, hogy mi az, amiről a bácsi a legszívesebben mesélne. Nagyon izgatottak voltunk. Eljött a várva várt nap. Születésnapra illik ajándékot vinni, így készítettünk rajzokat, kis üdvözlőlapokat és vittünk szülinapi bonbont. Marika néni és János bácsi legalább olyan izgatottan vártak minket, mint mi a velük való találkozást. Sok-sok finomság volt az asztalon. De hiába kínáltak, mi csak ültünk és izgultunk. Nagyon meg voltunk illetődve, mikor Melinda néni felköszöntötte a bácsit és láttuk, hogy könnyes a szeme. Marika néni is sírt. Mi igazán komoly interjút szerettünk volna készíteni, amit társainkkal is megoszthatunk és a pályázatra készülésben is segítségünkre van. Azt gondoltuk, hogy csupa kérdés-felelet formában zajlik majd a beszélgetés, de nagyon sokszor megálltunk egy-egy kérdés kapcsán, mert annyi mesélni valója volt a néninek, bácsinak is. Már egyáltalán nem izgultunk. A beszélgetés közben jegyzeteltünk, de csak egy-egy szót írtunk le, mert biztosak voltunk abban, hogy mindent megjegyzünk, hiszen olyan sok érdekes dolgot hallottunk és egymással úgyis megbeszéljük. Az interjú ezekkel a kérdésekkel és válaszokkal zajlott.

- Mikor határozta el János bácsi, hogy bányász lesz?

- Nem kellett elhatározni, mert a családban minden férfi bányász volt, más szakma szóba sem került.

- Hány éves korában kezdett dolgozni?

- Az iskola befejezése után két évig vájártanuló voltam Dorogon és 16 évesen már dolgoztam.

- Hány órát dolgozott egy nap?

- Nyolc órát, de három műszakban reggelesben, délután és éjjel.

- Mennyi volt a fizetésük?

- Eleinte még nem volt forint, csak pengő. Az első keresetem 1000 Ft körül volt átszámolva, később 3000 Ft is lett.

- Milyen ruhában dolgoztak?

- Gumicsizma, bányászsisak, fejlámpa volt a kiegészítő öltözékünk, de különben a saját ruhánkban, nadrágban, ingben, kabátban. Itt közbeszólt a Marika néni és elmondta, hogy bizony nem volt könnyű a bányászruhát kézzel alaposan kimosni.

- A munkahelyen tudtak tisztálkodni?

- Eleinte csakis otthon tudtunk mosakodni, később lett már fürdő II. aknán.

- Több aknán is tetszett dolgozni?

- Három aknán dolgoztam: I., II. és IX. aknán. De a legtöbb évet II. aknán töltöttem. Ekkor Marika néni magyarázni kezdte, hogy ezek a részek mely területei a mai Csolnoknak. Hárman közülünk azon a környéken lakunk. El sem lehet képzelni, hogy a házaink helyén valaha bányászakna volt, mely alatt ez a nehéz munka zajlott.

Folytattuk a kérdések feltevését.

- Milyen ennivalót és innivalót vittek magukkal?

- Zsíroskenyeret, szalonnát, sonkát, savanyúságot és teát. Olyan ennivalót kellett vinnónk, amit gyorsan tudtunk megenni és mégis erőt ad. Mert csak akkor állhattunk meg enni, amikor szénrobbantás után megvártuk, míg a füst leszáll.

- Milyen fajta szenet bányásztak Csolnokon?

- Barnakőszenet.

- Mindent kézzel kellett végezni?

- Nem nagyon volt gépi segítség. Nálunk a későbbi években egyedül a villanyfúrógép volt a segítségünk.

- Mikor nem a bányában volt János bácsi, mivel töltötte az időt?

- A határba jártunk a feleségemmel a földet művelni, főleg a szőlőbe. De persze otthon is volt mindig teendő.

- Veszélyes volt a bányában való munka?

- Minden nap veszélyben voltunk. Voltak bányaomlások, vízbetörések. Egyszer nálunk is volt vízbetörés, de szerencsére időben kijutottunk a mélyből.

- Milyen napokat ünnepeltek?

- A faluban a búcsú és a bánásznap volt a két legnagyobb ünnep. Szent Borbála napját is megünnepeltük.

- Hogyan ünnepeltek?

- Mindig elmentünk misére, majd a nagy családdal az ünnepi ebédet elfogyasztottuk és utána a búcsúba mentünk estig, majd a reggelig tartó bálba.

- Szerettek táncolni, mulatni?

- A bányászemberek nagyon szerettek mulatni, szórakozni, viccelődni. A föld alatt is próbálták jókedvűen végezni a munkájukat, hogy kicsit könnyebbnek tűnjön a nehéz munka. Nagyon összetartó emberek voltak a bányászok. A mai emberek is példát vehetnek róluk. „Gyerekek, ígérjétek meg, hogy mindig dolgos, szorgalmas, becsületes emberek lesztek!” mondta nekünk a bácsi könnyes szemmel.

Lassan indulnunk illett hazafele, hiszen már több órát voltunk a néninél és a bácsinál. Ám, mikor mindent megköszönve indulni készültünk, János bácsi felállt és énekelni kezdett. Elénekelte nekünk a Bányász Himnuszt. Mi is vigyázzállásban, megilletve hallgattuk. Azóta már az egész osztály kívülről, pontosan tudja a Bányász Himnusz szövegét.

Büszkén énekeljük minden alkalommal, amikor felcsendül a rendezvényeken. Azért, hogy továbbra is gyakran énekelhessük, nekünk is sokat kell tennünk, mert a hagyományainkat őrizni a mi feladatunk és azokat továbbadni is kötelességünk. A bácsival készített interjú tapasztalatait megosztottuk társainkkal, akik nagy érdeklődéssel hallgattak minket. Még nagyon sok mindent szeretnénk tenni a bányászmúlt felkutatásával kapcsolatban. Fogunk is!

Ezért is köszönjük e pályázati lehetőséget, mert így még mélyebben beleástuk magunkat a bányászéletre való emlékezésbe és megoszthatjuk másokkal is tapasztalatainkat, élményeinket és gondolatainkat. Tanárnőnk egy mondattal egészítette mondandónkat: „A jövőt csakis a jelenben építkezve, a múltat megőrizve lehet felépíteni.”

Igyekezni fogunk e gondolatot fejünkben és szívünkben tartani és a megvalósítás érdekében mindent megtenni.

Mellékletek:

 János bácsi az interjú közben

 II. akna – ahol János bácsi dolgozott – a régi képek alapján a mi szemünkkel

 Fénykép a II. aknáról

Saját készítésű makett a II. aknáról 

A Bányászhimnusz szövege ,amit János bácsi elénekelt nekünk és azóta már mi is megtanultuk:

 Szerencse fel! Szerencse le!

 Ilyen a bányász élete.

 Váratlan vész rohanja meg,

 Mint bérctetőt a fergeteg. 

Nem kincs után sóvárgok én, 

Bányász kislányt óhajtok én. 

Bányász kislányt óhajt szívem, 

Ki szívemben bányász legyen. 

És hogyha majd a föld ölében végóránkat éljük, 

Isten kezében életünk, Ő megsegít reméljük! 

S te kisleány, ne bánkódjál, 

Bányásznak halni szép halál, 

Egekbe szállani fel, fel! 

Szerencse fel! Szerencse fel! Szerencse fel!

Forrás:

- Bányászélet Csolnokon – Készítették a 2. számú Általános Iskola diákjai 2000-ben

- János bácsi dokumentumai

Csolnok helytörténeti bemutatása, a bányászat története, a Csolnoki Bányász Klub

Készítette az Emberi Erőforrások Minisztériumának Bányászősök tematikájú pályázatára a Csolnoki Kutakodók Kis Klubja csapata:

• Király Ármin
• Kovács Áron
• Varga Áron

Csolnok 3400 fős település Komárom-Esztergom megye keleti részén, Budapestről 40 km-re. Legmagasabb pontja a Nagy-Gete hegy, melynek gerincén vezet át az Országos Kék Túra útvonala.

A régészeti leletek alapján már az őskorban is lakott volt. Első okiratos említése 1262-ből származik, eredetileg a Csolt nemzetség birtoka. A 16. században a margitszigeti apácák tulajdonába került. A török hódoltságot a református lakosság átvészelte, de a felszabadító harcok során elnéptelenedett a falu. A 18. század elejétől gróf Grassalkovich Antal szervezésében több hullámban német telepesek érkeztek Csolnokra. 1738-ban megalakult az önálló egyházközség. A plébániatemplom építése 1775-re fejeződött be.

A község életében óriási fordulatot jelentett, amikor 1781-ben a falu határában barnakőszenet találtak. A szervezett kitermelés megkezdése a Rückschuss fivérek nevéhez fűződik.

A bányászat története

Hiteles adatok szerint Krempf József csolnoki bíró adott ki kutatásra szóló ideiglenes engedélyt a Ruhr vidéki Rückschuss Antalnak 1781. január 21-én, továbbá megállapodtak a Csolnok határában lévő Miklós-berekben kitermelt szén ellenértékének befizetéséről. Ettől az időponttól számítjuk a dorogi szénmedencében a bányászat kezdetét. Az addig főleg földművelésből élő csolnoki családok számára ettől kezdődően közel 200 évre a bányászat vált szinte kizárólagos foglalkozássá. A település minden szempontból nagyot fejlődött, az addig szinte homogén német anyanyelvű lakosság a legkülönbözőbb vidékekről, a szomszédos országokból érkezett szénbányászokkal egészült ki.

Az idők során kolónialakások épültek, 1888-ban Miklósbergi Bányatelep, az 1900-as évek elején az Auguszta és Reimann nevű településrész is szerepel Magyarország Helységnévtárában Csolnok településnél. A ma már alig elkülönülő településrészen külön iskola, óvoda, templom, sportpálya és munkásotthon épült. A nehéz, veszélyes, megerőltető fizikai munka jólétet, biztos megélhetést jelentett a falu lakóinak.

Az utolsó csolnoki bánya 1978-ban fejezte be a termelést. Az eltelt majd 200 év alatt közel 38 millió tonna szenet adtak az országnak ezek a csolnoki bányák, ami a dorogi szénmedence termelésének 1/3-a. A helyiek életmódját és hagyományait egyszerre határozta meg a bányászat, a bányamunka, valamint az ide telepített német ajkú bányászok kulturális gyökerei.

A fúvószenekar őrzi a zenei hagyományokat, az énekkarok kötelességüknek érzik, hogy programjukba felvegyék azokat a bányászdalokat, amelyeket már hosszú évek óta ismernek itt. A Német Nemzetiségi Vegyeskórus egy külön CD-n örökítette meg a bányászdalokat, így téve közkinccsé a bányászmúlt zenei örökségét.

A 2000-es évek elején világossá vált, hogy a dorogi térségben is meg fog szűnni a bányászat, ami 2003-ban be is következett: bezárt az utolsó „dorogi” bánya, a Kesztölc melletti Lencsehegy.

A falu történetéhez visszakanyarodva fontos kiemelni, hogy a földművelés, különösen a szőlő,- és bortermelés nagy fontossággal bírt a településen. Csolnok területén számtalan régi présház és pince található. A falu lakossága elkerülte e kitelepítések borzalmát, hiszen a bányákban szükség volt a szakmunkásokra. Az ötvenes évektől egyre jobban előtérbe került a német nemzetiségi kulturális hagyományok felélesztése és ápolása. A falu lakossága ezen belül különösen az iskola is nagy hangsúlyt fektet hagyományaink ébrentartására. Diákjaink aktívan részt vesznek ebben a folyamatban.

Visszakanyarodva a kétezres évek elejére, amikor is biztossá vált a bányák bezárása, néhány lelkes ember kezdeményezésére megalakult a bánász hagyományőrző tevékenységet összefogó Bányász Klub. Támogatói jelenleg is Dorogi Szénmedence Kultúrájáért Alapítvány, Csolnok Község Önkormányzata, a Bányász Szakszervezeti Szövetség Dorog és a Csolnoki Bányász Nyugdíjas Szakszervezet.

Az intézmény létrehozásának célja volt a Csolnokon élő lakosság részére az akkor már használaton kívüli bányász művelődési házban a szabadidő kulturált, szórakoztató és hasznos eltöltése lehetőségének biztosítása, a bányász hagyományok ápolása, gyűjtemény létrehozása, gyarapítása, karbantartása. Az intézmény irányítását 10 tagú társadalmi vezetőség végezte. 2006-ban csatlakozott a Budapesti Kisvasutak Baráti Köre Egyesület és az általuk üzemeltetett Kemencei Erdei Múzeumvasút.

A működés és fejlesztés költségeit az Önkormányzat támogatásaiból, a Dorogi Szénmedence Kultúrájáért Alapítványtól pályázati úton elnyert támogatásokból, magánszemélyek és gazdálkodók felajánlásaiból és magánszemélyek önzetlen társadalmi tevékenységével lehetett finanszírozni.

A dorogi szénmedence legjelentősebb gyűjteményét folyamatos, önkéntes közösségi munkával sikerült létrehozni. A több mint 200 éves bányászkodás emlékeit, relikviáit, dokumentumait bemutató anyagok egy része a lencsehegyi bányaüzemből, a többi önkéntes felajánlásokból, illetve magángyűjteményekből került kiállításra. Tekintélyes az ásvány-, kőzet- és ősmaradvány-részleg is, mely a mintegy 200 millió éves dorogi szénmedence teljes földtani keresztmetszetét szemlélteti. A Budapesti Kisvasutak Baráti Köre Egyesület és az általuk üzemeltetett Kemencei Erdei Múzeumvasút támogatása szintén számottevő.

A Bányász Művelődési Ház udvarán található, többségében romos melléképületekből, pincéből 2005-ben kezdődött meg a különböző bányatérségeket bemutató mérethű szabadtéri tárlat kialakítása, ahol egy korabeli fa trapéz ácsolatú fejtés, benne a kornak megfelelő szerszámokkal, bányavasút csillékkel, 2,5 m átmérőjű körszelvényű acélíves (TH) biztosítás, benne légcső ventillátorral, dorogi szivattyúval, láncos vonszolóval, egyedi hidraulikus acéltámos, főteszén omlasztásos biztosítású pásztafejtés, beton idomkőből kialakított lejtakna- fej és hozzá kapcsolódó téglabiztosítású „vágat” különböző lámpákkal, robbanásbiztos készülékekkel, vitlával, vízgyűjtővel (csorga és zsomp), sűrített levegős fúrókkal felszerelve, bányaüzemi kovácsműhely, az udvaron villamos bányamozdony, mentőkocsi, szivattyúk, ventilátorok, csillék különféle szállító eszközök kerültek elhelyezésre.

A Csolnoki Német Nemzetiségi Általános Iskola tanulói gyakran látogatnak el pedagógusaikkal a Bányász Klub által működtetett Bányászmúzeumba. Dr. Kalocsai Zoltán elnök és Fleischmann Dezső bácsi elnökhelyettes vezetésével érdekes és értékes ismeretekkel gazdagodunk. Baranyai Lenci bácsi pedig az ásványgyűjteményről mindig tud nekünk újat mondani. Rendszeresen részt veszünk múzeumi foglalkozásokon, melyeket nagyon kedvelünk. Ezek kapcsán még inkább közel kerülünk múltunkhoz. Kötelességünk és egyben nagy ajándékunk is, hogy megőrizhetjük és ápolhatjuk őseink, bányász hőseink emlékeit. Ezért köszönet mindenkinek, aki ebben nekünk, diákoknak segít.

Nagyon szeretjük településünket, mely annyi értéket közvetít számunkra. Csolnok ma is csodálatos, gyönyörű természeti környezetben fekvő település. Hagyományaink őrzése mellett sokat teszünk környezetünk szépítéséért is. Elhatároztuk, hogy minden tanévben kitűzünk magunknak egy olyan célt, melyben külön-külön is kidolgozunk egy-egy bányászhagyományt és utánajárunk a bányászemlékművek történetének is.

Szeretnénk más bányász települések történetével is megismerkedni. Külön témaként tervezzük a bányász hősök emlékeit megőrző kis könyv összeállítását. Ehhez megkérdezzük interjúk formájában a hősök még élő hozzátartozóit és fotókat is gyűjtünk. Természetesen ezt csakis segítséggel tudjuk megoldani. De biztosak vagyunk benne, hogy szüleink és osztályfőnök tanárnénink is szívesen segítenek benne.

                                    Képek Csolnokról és a Bányász Művelődési Ház udvaráról

Forrás:

- Csolnok Zsebkalauz, Készült: Csolnok Község Önkormányzata megbízásából

- Dr. Kalocsai Zoltán, a Bányász Egyesület elnökének dokumentumai

- internet

Meghívó a 72. Bányásznapra