Hám Kálmán

Készítette az Emberi Erőforrások Minisztériumának Bányászősök tematikájú pályázatára Székely Ábel.

Finom májusi reggel volt. Frissen és fitten keltem ki az ágyból, és közben azon tűnődtem, megtiszteltetés, hogy bányamentő lehetek.

Könnyed reggelivel kezdtem a napot, és mivel aznap nem voltam műszakba beosztva, kimentem a kertbe és ott munkálkodtam. Dél körül egy jóleső ebédet fogyasztottam el a családom társaságában. Ezt követően épp a kanapén ülve olvasgattam kedvenc újságomat,amikor pontban 14:20-kor megcsörrent a telefon: riasztást kaptunk.
A IX-es akna főmérnöke szinte üvöltötte a telefonba, hogy súlyos vízbetörés történt. Azonnal indultam a mentőállomásra. Lélekben már útközben is a bányában voltam, ugyanakkor mégis képes voltam higgadt maradni. A dorogi őrsre megérkezve Farkas és Világi, a két bányamentő társam köszöntött.

 

-Szervusz, Pajtás! Te már itt vagy? Hála az Égnek…- üdvözölt Farkas.
-Szevasztok! Indulhatunk? - siettettem a dolgot.

Közben megjött Winkfein is a mentőkészülékekkel. Pár perc alatt bepakoltuk a felszereléseket, és a járgány már suhant is a Csolnoki úton felfelé. A sebes tempó ellenére mindenki némán ült a helyén és a mentésre koncentrált. Mikor megérkeztünk, rögtön érezni lehetett a levegőben az ijedtséget és a dolgozók kétségbeesését. Egy rémült csolnoki aknász sietett felénk, és döbbent arccal próbálta elhadarni a tényeket.

- Segítsetek, már többen meghaltak!- kiáltott.
- Mi történt, mi történt pajtás?- faggatta Farkas.
- Omlás. Vízbetörés. Oh mein Gott!

Egy mérnök a segítségünkre sietett, és pontosabban beszámolt a dolgok állásáról. Elmondta, hogy leomlott egy fal, amely agyon nyomott két embert és, hogy utána víz is jutott a mélyebb ereszkébe. Végighallgattuk, nekigyürkőztünk és elindultunk a mélybe.

Elöl Farkas, utána Világi és Winkfein, végül én zártam a sort. Az omlás helyét hamar megtaláltuk és vele a két holttestet is, hiszen a szerencsétlenek lábai kilátszottak a rájuk tornyosuló földkupac alól. Ahogy tovább haladtunk, még egy holttestre bukkantunk. Ő vele valószínűleg a víz sodrása végzett. Az ereszke alja felé közeledve kiáltozást hallottunk. Két bent reked bányásztól jött a hang, akik az ereszke falának támaszkodtak és szemmel láthatóan igen rossz, de szerencsére nem végzetes állapotban voltak. Mindkettőjüket hordágyra fektettük, és megindultunk kifele.

Ekkor még három társunk sietett a segítségünkre: Rossz, Girgász és Hutyek, akik a műszakváltás után érkeztek. A holttesteket ők szabadították ki a földkupac fogságából, és cipelték fel a felszínre. Amikor mindnyájan fölértünk, az első néhány percben ünneplés fogadott, majd rövidesen az elhunytak miatt gyász kerekedett a túlélők öröme fölé.
A helyszínre kiérkező orvos megvizsgálta a sebesülteket, és megállapította, hogy mivel jelentős mennyiségű széngázt lélegeztek be, azonnal kórházba kell szállítani őket.

El voltunk keseredve a halottak láttán. Én egyre csak azt éreztem, hogy lehetett volna sokkal sikeresebb is a mentés.

 

-Köszönjük szépen, és gratulálok a mentéshez- köszönte meg a főmérnök amit tettünk.

-Hisz tudja, ránk mindig számíthatnak- válaszolt Farkas elgyötörten, keserű hangon.

-Viszlát!- így köszöntünk el a Csolnokiaktól.

 

Hazaérve megpróbáltam vacsorázni, de alig ment le pár falat a torkomon, ezért inkább lefeküdtem aludni. Hosszú órákig nem jött még álom a szememre…

A csolnoki mentést követő időszakban nem volt sok dolgunk. Egyhangúan teltek a napok egészen karácsonyig, amikor híre ment, hogy egy nagy vízbetörés és nagy mennyiségű széngáz miatt 17-en bennrekedtek egy Miskolctól nem messze lévő bányában.  

A bánya Szuhakállón van, és itt az I-es aknán történt a baleset, amelyet már hétfő hajnal óta próbálnak megoldani. A balesetben két nő is bennrekedt.
Szombat kettő óra körül kopogtattak az ajtómon, hogy indulunk Szuhakállóra.

 

- Szervusz, Kálmán, mennünk kell Szuhakállóra!- köszöntött Farkas.

- Szevasz, indulhatunk- üdvözöltem én is.

 

Nem kérdezősködtem, pedig nem tudtam hol van az a Szuhakálló. Csak szedtem a felszerelésem és elköszöntem feleségemtől és kisfiamtól. Fura érzés töltött el, lehet, hogy utoljára látom a szeretteimet. Eszembe jutottak visszatérő rémálmaim, a sötétségről, elveszettségről.
Kisbusszal mentünk mintegy húszan, mindenki ott volt, akire szükség lehetett. A kétórás úton keveset beszéltem, inkább csak a fontosabb tudnivalókat hallgattam meg, majd magamban felkészültem a komoly mentésre. Farkas próbált velem szóba állni, és egy keveset beszéltünk is, de nem voltam beszélgetős hangulatban…

- Te, Kálmán, mi van veled, olyan magadba fordult vagy?- érdeklődött Farkas.

- Semmi, csak hát mégis ismeretlen helyen kell mentenünk, nem is jártam még ott. Hol is van ez a hely?- mondtam el őszintén a gondolataimat a parancsnoknak.

- Miskolctól 20-25 km-re van. Egyébként én is aggódom kicsit az ismeretlen vájatok miatt. Csak adnak kísérőt mellénk?!- mondta kicsit bizalmatlanul.

 

A további úton azon merengtem, mi lesz, ha nem kapunk kísérőt, és valami baj történik, de próbáltam megtartani magbiztosságom és higgadtságom. A hosszú út nehéznek bizonyult a téli időben, de mi csak mentünk, meg sem álltunk a baleset helyszínéig.

Nagy felfordulás volt, mikor megérkeztünk, az ÁVH mindenbe beleszólt, a fejesek eredményt akartak, a dolgozó bányászok egy hete nem aludtak, kész voltak, mint a mateklecke. Mi voltunk az egyetlen higgadt társaság az egész terepen. A fejveszett csirkeként mozgó mérnökök és menteni próbáló munkások, és természetesen az ÁVH is megrohamozott. Az Államvédelmi Hatóság megbízottja beszélt először.

 

- Szabadság, elvtársak, csak hogy megjöttek már!- köszöntött egy pocakos, kissé ideges ÁVH tiszt, akit Feketének hívtak, és érezhető volt beszédén, hogy nagyon fontosnak képzeli magát.

- Szabadság, elvtárs- köszönt kicsit elcsukló hangon Farkas. Nem igazán szerette az ilyen tudálékos „elvtársakat”, akik mindenbe belekötnek.

- Szerencse fel! Wágner vagyok, a főmérnök- köszönt egy, a fáradtságtól elcsigázott, rendesnek tűnő ember.

- Szerencse fel!- köszöntünk mindannyian egységesen, mert a szerencse fel köszönéssel jobban meg tudtunk barátkozni, mint a „szabadság elvtársak” üdvözléssel.

 

A mérnök tüzetesen felsorolta a tényeket, ami Fekete elvtársnak nem annyira tetszett. Megtudtuk, hogy biztosan élnek, és egy földbe fúrt lyukon már élelemhez és italhoz jutottak. Sajnos az is bizonyossá vált, hogy nem kapunk kísérőt, így csak egy rongyos bányatérképpel kell majd nekiindulni a mentési útnak. Első körben tizenhárom embert választott ki a parancsnok, hogy ők mennek le a bányába, persze én is köztük voltam. A többiek maradtak biztosítani, ha kell még segítség.

Előkészítettük a légzőkészüléket, és a térképünkkel megindultunk a sötét folyosón. Megállapítottuk, hogy a szivattyúk kiszívtak annyi vizet, hogy bejussunk a bajba került bányászokhoz. Körülbelül 1 km-es út után elértük a bennrekedt embereket, és beszélni is tudtunk velük.

- Szerencse fel, pajtások, megjöttünk!- kiáltottuk nekik.

- Szerencse fel, végre itt vagytok értünk, köszönjük- ugrottak szinte a nyakunkba a lent rekedt bányászok.

 

Ők még nem tudták, hogy még nem mehetnek ki, mert túlzott széngáz árasztja el a kijáratot. De azzal legalább előrébb voltunk, hogy elindították a ventilátorokat a szellőztetéshez.
Mikor nagy nehezen kiértünk, az ÁVH-ás elvtársak azonnal belénk kötöttek, hogy miért nem hoztuk ki a bányászokat.

- Túlzott mértékű a széngáz a folyosón, ha elindulunk, ők megfulladnak- magyarázta határozottan Farkas.

- Nem érdekel, ebből jelentés lesz!- fenyegetőzött a köpcös.

- Mindent megteszünk, de még nem lehet kihozni őket- jelentettem ki.

 

Erre Fekete elvtárs ellökött, és a készülékem behorpadt. Na, erre mindenki mellém állt, de a mérnök rövidre zárta a vitát. Igaza volt, nem szabad ilyen kicsinyes dolgokon összekapni.

-Akkor viszont igyekezzenek, mert nekem erre nincs időm- jelentette ki Fekete.

A munkálatok folytatódtak tovább, folyamatosan mérték a levegő minőségét. Egy-két óra múlva végre indulhattunk vissza a bányászokhoz, akikbe első utunkkal remény költözött a kijutásra. Mikor megtudták, hogy elindultunk értük, örömünkben énekelni kezdtek, vidáman beszélgettek és iszogatták a nekik lejuttatott konyakot.

-Indulás, pajtások, vár a mentés- indított el minket Farkas.

A csapat szó nélkül megindult a sötét mélységbe. Félúton járhattunk, amikor a készülékem elromlott, de én csak mentem volna tovább. Farkas viszont felküldött, és az ő szava szent és sérthetetlen volt. Ekkor jött a baj, visszafele menet kialudt a lámpám. Semmit sem láttam, vakon tapogatózva mentem tovább.

-Ááááá!- kiáltottam, mikor megcsúsztam és elestem.

Bevertem a fejem egy csillébe, és félig meddig el is ájultam. Közben a ventilátorokkal valami baj történhetett, mert újra széngáz ült le a járat azon részébe, ahol éppen megszédülve próbáltam felkelni. Ahogy belélegeztem a széngázt, éreztem, hogy kezd elhagyni az élet.

Egyszer csak kihunyt az utolsó mécses is bennem, fényt láttam, majd már nem voltam se a bányában, se a földön. Már csak azt éreztem, hogy a lelkem megremeg a családom és barátaim gyászától. Furcsa, de ez nem elszomorított, hanem épp ellenkezőleg, valahogy boldoggá tett, még úgy is, hogy nem tudtam, hová kerülök. Elvégre a földi élet remek volt, most pedig jöhet egy földöntúli....

 

 Felhasznált források:

·      Szabó-Berghauer Zoltán 2019. Az Éjszakában mi hordozzuk a Fényt. Libri, Budapest

·      Schmidt Sándor: Az esztergomi szénmedence bányászatának ismertetése. (Salgótarjáni KőszénbányaRt.,)

·      www.banyaszkor.hu